„Fábián Rózsa festő, (Nagyszénás, 1929?)

1947-től a Pázmány Péter Tud. Egyetem művészettörténet-irodalom szak; 1969: MKF (diploma), mestere: Bencze László, Domanovszky Endre, Barcsay Jenő. Nívó-díjban, miniszteri dicséretben részesült; 1975: Derkovics-emlékplakett. 1984: a Vizualart alapító tagja. A Szőnyi István Alkotóközösségben dolgozik. Európában, Ázsiában, Afrikában járt tanulmányúton. Fő műfaja az akvarell. Nagyméretű képein a papír és a festék adta lehetőségek híven tükrözik műveiben a környezetéhez, a világhoz való viszonyát, a fények tobzódó gazdagságában felragyognak a legbensőségesebb motívumok, mozzanatok.” Ez olvasható a Kortárs Magyar Művészeti Lexikonban, még leírva a kiállítások sorát.

Kezdem azon, hogy a születési dátumot kijavítva, 1925-ben születtem. Valaki kérdezte, hogy mióta rajzolok, festek. Nem tudom! Nem tudom, hogy volt-e idő, amikor nem rajzoltam. Ez életem nagy „játéka”.
Sajnos a játékot sokan nem veszik elég komolyan. Pedig ebben van az élet, a halál, a gyönyör, a szenvedés, a gondolat, az érzés. Ha a festészetet, a művészetet görcsösen komolyan műveltem volna, akkor a sikerekre, zsűrizésekre, kitüntetésekre gondolva talán egészen mást alkottam volna. De hát ez képtelenség, ez nekem nem is jutott eszembe. Persze, a siker nagyon fontos, örülök, ha tetszenek a műveim és nagyon el vagyok keseredve, ha azt látom, hogy semmit sem értenek belőle. Pedig a színek, formák úgy beszélnek, mint a zenében a hangok, ritmusok.

Mottóm: „…és teremték magamnak mosolygó világot”. Bár ez a mosolygó világ szélesen kiterjedne!

Az utolsó – jubileumi kiállításom címe: „Hajózni kell!” azt jelzi, hogy van olyan tevékenység, amit nem lehet abbahagyni. Adjon az Ég még erőt ehhez.